Mi az edző, mi a szülő, és mi a játékos szerepe? Ki mit vár el a másiktól? Hogyan változnak ezek a különböző életkorokban? Cikksorozatunk első részében megtörtént a problémafelvetés, ezt követően pedig majd edzőket, szülőket és játékosokat is kérdezünk a mindennapokról, hogy mindenkinek könnyebb legyen, a Debreceni Labdarúgó Akadémián is. A második részben Bíró Zsolttal és Bartha Évával, a DLA-n is dolgozó sportpszichológusokkal beszélgettünk a legjellemzőbb szituációkról.

Adja magát az első kérdés: miért jó, ha a gyermekünk sportol?

Bartha Éva: A sport jelentős szerepet tölt be a gyermek fejlődése szempontjából, hiszen nem csak a fizikai, hanem a mentális egészségre is pozitív hatással van, rengeteget javulhatnak a sportnak köszönhetően a kommunikációs képességek, a kitartás, az együttműködés, az önbizalom és még számos más előnnyel is járhat már egészen fiatal kortól a rendszeres sport.

Bíró Zsolt: Igen, a sport egyrészt kiválóan alkalmas ezeknek a képességeknek, területeknek a fejlesztésére és ezen kívül a prevenciós hatással is bír: Amíg sportol, addig biztosan nem máshol van, vagyis nem teszi meg azt az esetleges helytelen, káros dolgot, amit amúgy esetleg a sport nélkül megtenne.

Az mindegy is, hogy milyen sportot űz a gyermek?

Bíró Zsolt: Mindegy, ám fontos, hogy elmélyüljön benne. Nem jó a félévenkénti váltás. Sokszor előfordul a legkiválóbb, legtehetségesebb és a kifejezetten szorgalmas gyereknél is, hogy nem örömmel indul el edzésre, hanem bizony noszogatni kell. Nem tartom jó megoldásnak, ha ilyenkor rendszeresen a könnyebbik utat választva engedünk a pillanatnyi kísértésnek és kimaradnak edzések. A magas szintű teljesítmény eléréséhez elengedhetetlen az adott tevékenységben való elmélyülés, legyen ez sport, művészeti vagy éppen tudományos terület. Ehhez szükség van a rendszeres tudatos, intenzív gyakorlásra, ami nem mindig örömteli, hanem gyakran monoton, kudarcokkal teli és szenvedéssel jár.

Bartha Éva: Igen, fontos kimondani, elmondani a gyereknek, hogy sokszor lehet, hogy nehéz lesz. Azt is szükséges azonban érzékeltetni, hogy nem ezen múlik a gyermek megítélése. Ha a szülő túlságosan bevonódik, hajlamos teljesen a sportteljesítmény alapján értékelni a csemetéjét, vagy legalábbis azt érezheti a fiatal sportoló, hogy ez alapján ítélik meg, ami nem jó. Kudarc esetén lényeges tudatni azt is, hogy a szülő nem a gyerekben csalódott, hanem legfeljebb nagyon bízott a jobb eredményben. Ilyenkor érdemes kifejezésre juttatni, hogy a szülő amiatt lehangolt, mert tudja, hogy gyermekének ez egy fontos dolog. Rendkívül lényeges szerepet játszik minden esetben a kommunikáció, hiszen lehetséges, hogy a szülő viselkedését a gyermek egészen másként értelmezi. Természetesen a túlzott háttérbe húzódás is gond, ezt a fiatal a szülő részéről érdektelenségként is értelmezheti, tehát itt is fontos az arany középút megtalálása. A gyerekekben mindenképpen tudatosítani kell, hogy a szülői szeretet egyáltalán nem függ a sportteljesítménytől.

Vagyis a szülő támogasson, segítsen, erőltessen, de csak egy bizonyos határig.

Bartha Éva: Természetesen a szülőn is van nyomás, hiszen rábízza az edzőre a gyermeke sorsát a sport szempontjából, nem ő van vele az edzéseken, ez a sokakban frusztrációt válthat ki, hiszen szeretnék támogatni gyermeküket. Ezzel együtt a sportpszichológiai vizsgálatok bizonyítják, hogy a szülő visszajelzésének jelentős hatása van a fiatal sportolókra, minél fiatalabbak, annál inkább meghatározza önértékelésüket, sok esetben jóval erősebben befolyásolja önbizalmukat, mint az edző véleménye. Hiába dicséri az edző, ha a otthon folyamatosan akár a legnagyobb jóindulattal vezérelt kritikai észrevételeket kap.

Bíró Zsolt: Ehhez kapcsolódik az egyik legfontosabb fogalom: van olyan, hogy optimális szülői nyomás. A rendszeres sportolást gyerekkorban nem érdemes abbahagyni. Amiről érdemes lehet beszélni, az a sportolás szintje. Sajnos sokszor látom azt a szemléletet, hogy ha nem lesz élsportoló a gyerek, akkor hagyja is abba, mert nincs értelme. Hát hogyne lenne! Amennyiben az élsport már hosszú távon okoz áthidalhatatlan nehézséget, például a képességek nem elégséges szintje, vagy a továbbtanulással való összeegyeztethetetlensége miatt, akkor érdemes lehet elgondolkozni a célok átfogalmazásán. A szülői nyomás erősségénél érdemes figyelembe venni, hogy mennyit kap a gyerek a sportból. Lehet, hogy most nem túl eredményes, keveset is fejlődött, de a baráti kapcsolatai a sportban vannak? Lehet, hogy az új edzőjéért nem rajong annyira, mint az előzőért, de egyébként van sikerélménye? Segíthetünk neki a céljai átfogalmazásával. A sportolói kiégés egyik oka gyakran a nem megfelelő célok űzése. Mitől megfelelő egy cél? Konkrét, mérhető, vonzó, reális és a gyerek által kontrollálható. Minden gyerek gólt akar lőni. De a gól nagyon sok összetevős, amiből számos elemet nem kontrollálhatunk. Minden gyerek kezdő akar lenni, és végig játszani minden meccset a szezonban. Ez nem lehetséges és nem is feltétlenül indokolt, még a legkiválóbbaknál sem. A kezdő összeállítása, a cserék beállítása edzői kompetencia, az edző felelős és szakmai döntése. A gyerek közvetlenül nem tud tenni érte, általa nem kontrollálható, ezért nem is érdemes célként kitűznie, hogy ő kezdő legyen. Érdemes viszont akár abban segíteni neki, hogy összegyűjtse azokat a lépéseket, amik ahhoz vezetnek, hogy ő egy jobb játékos legyen, és ezekre irányítani a figyelmét. És végső soron ezek következményeként nagyobb valószínűséggel fog a kezdőbe is bekerülni.

Mikor válik túlzottá a szülői nyomás?

Bíró Zsolt: Szülőként számos áldozattal jár a gyerek sportolásának biztosítása. Anyagi, szervezési, időbeli áldozatokkal és hatalmas érzelmi munkával. Ahogy idősödik a gyerek, a szülő szerepe egyre inkább átalakul egy korlátozott aktivitássá. Egy idő után önjáróvá válik a gyerek, felszerelést is kap, de az érzelmi támogatás végig fontos marad. Érdemes rendszeresen mérleget vonnunk. Amikor a pozitívumok már hosszú távon hiányoznak a gyerek sportolásából, akkor szülőként nekünk felelősségünk, hogy ne engedjük egy mókuskerékben kiégni. A gyerek kezdeti ellenállása átalakulhat egy belenyugvássá, tanult tehetetlenséggé. A kiégett sportoló nem csak a sportban nem lesz sikeres, hanem mivel az önmagáról alkotott képe, az önbecsülése sérül, lehetséges, hogy az iskolában és a kortárs kapcsolataiban is nehézségei lesznek.  Felnőtt korában pedig szorongva fogja edzésre hordani a gyerekét, mert akár tudatosan, akár tudattalanul ott dolgoznak majd benne a saját sportolói élményei. Ennek a szorongásnak, ha megdolgozatlanul marad, általában két útja van. Az egyik a sport leértékelése, a gyerek sportolástól való tiltása, vagy legalábbis nem támogatása, egyfajta közömbösség. A másik pedig a saját meg nem élt vágyainak, sikertelenségének a gyerekre való kivetítése és belehajszolása az eredményekbe. Amikkel pedig soha nem lesz elégedett, hiszen az alapsémája az, hogy nem lehet elég sikeres, akkor se, ha az edző maximálisan elégedett a gyerekkel. Abban az esetben, ha a gyerek valami istenadta tehetség, szorgalom és szorgos szakmai kezek összjátékának következtében mégis sikeressé válna, bekapcsolhat a szülői féltékenység. Az a mérgező hiedelem, miszerint nem lehetsz jobb, mint apád vagy anyád. Ilyenkor történhet meg, hogy a komoly eredmények elérése után a szülő behúzza a kéziféket, sértve visszavonul a gyereke sportolásából és negatív kommentekkel, elégedetlenséggel szurkálja és veszi el az örömét.

Bartha Éva: Valóban, nagyon fontos a szülői vágyak kezelése és az ehhez kapcsolódó szülői kontroll. Nem a szülő kudarca, ha a gyereknek nem megy a sportpályán, de nem is a szülő közvetlen sikere, ha a gyermek kiválóan teljesít. A szülő saját életében legyen sikeres, ez tesz jót a sportoló fiatalnak. Persze a szülő is rengeteg áldozatot hoz, például viszi-hozza az edzésre a gyereket, de kritizálás helyett érdemes a biztatásra fókuszálni.

Miként viselkedjen tehát a szülő tétmeccsen?

Bartha Éva: Bármilyen mérkőzésre látogat ki a szülő, egy dolgot nem szabad szem elől veszítenie: az élet egyéb területeihez hasonlóan, viselkedése meghatározó a gyermek szempontjából, magatartása mintát jelent számára. A gyerek a meccs közben sokszor megerősítést, pozitív visszajelzést (egy büszke mosoly, egy elégedett bólintás) várva, kitekint a nézőtérre, és amit lát, az meghatározó lesz számára. Ha azt látja, hogy a szülő beszélget, a telefonját nyomkodja, nem figyel, ebből következtetéseket von le, feszültté válhat, ez a teljesítményére is negatív hatással lehet. Ha a felnőttek a nézőtéren higgadtan viselkednek, akkor is, ha esetleg véleményük szerint igazságtalanság, hiba történt, az a fiatalokra is átragadhat, azonban ugyanígy az is, ha valaki őrjöng, kiabál, káromkodik. És persze a feszült csend se tesz jót, akár a nézőtéren, akár a mérkőzés után a családi otthonban…

Bíró Zsolt: Így van, a gyerekek az önkontrollt a környezetüktől tudják megtanulni. A gyereksport nem show-business, a célja nem a közönség szórakoztatása. Erre való a felnőttsport, ahol nézőként valamennyire ki lehet ereszteni a gőzt, egy kicsit el lehet veszíteni a kontrollt, de ott is az alapvető viselkedési szabályok betartásával. Erre egy felnőtt sportoló fel tud készülni, tudja, hogy hová megy, amikor pályára lép. Még egy rutinos sportolónak is megterhelő helyzet lehet, amikor az ellenfél közönsége szidalmazza. Külön készülnek rá mentálisan, hogy hogyan tudnak ebből erőt meríteni. A saját közönségtől jövő méltatlan megnyilvánulások pedig komoly bizalomvesztést, szégyenérzetet tudnak generálni egy felnőttben is. Akkor most képzeljük el, mit okoz egy 12 éves gyerekben, aki teljesen védtelen ezek ellen a támadások ellen, ha azok szidalmazzák, akiknek elvileg védeni kellene őt, hiszen felelősek érte. Hogy konkrétummal is válaszoljak az eredeti kérdésre: triviális, de ne szidalmazzuk se a saját, se az ellenfél játékosait, az edzőket, a játékvezetőket és a többi szülőt se. Másik alapszabály, hogy szülőként ne adjunk instrukciót meccs közben, hiszen a gyerekben komoly lojalitáskonfliktust okozhat. Olyan kérdések fogalmazódnak meg benne, hogy akkor ő most mit csináljon? Amit gyakoroltak egész héten a csapattal, vagy amit apu éppen bekiabál? De apu miért kiabál és a Laci apukája miért nem? Biztos valamit nem jól csinálok, pedig annyira hajtok. Patthelyzet, számára ebben a helyzetben nincs jó döntés, mert egy számára fontos felnőttnek, az edzőnek, vagy a szülőnek nem fog megfelelni. Leblokkol. Egy jó szándékú szülői mondatból így lesz a teljesítményt pillanatok alatt debilizáló és a szülő-gyerek kapcsolatot megmérgező eszköz. Mindent összevetve, szerintem akkor tudunk válaszolni a fenti kérdésre, ha visszatérünk az alapokhoz, hogy miért is sportol a gyerekünk. A gyereksport célja a gyerek sportoláshoz való jogának biztosítása olyan körülmények között, ahol érzelmileg biztonságban érzi magát, ahol az elvárások megfelelnek a képességeinek, és reális kihívást nyújtanak számára. Ahol megtanulhat felelősséget vállalni a saját kudarcáért és megélni az erőfeszítéssel elért siker élményét. Hiszen ezek az élmények fogják építeni őt egy sikeres felnőttkor felé, ahol akár élsportoló válik majd belőle, akár egy kedves emlék lesz számára az utánpótlás sportban töltött időszak.

T.Cs.Zs.