„Olyan opció nincsen, hogy a »volt ultra«. Ez képtelenség. Bár ultrának nem születünk, ám aki valaha azzá lett, élete végéig megmarad annak. Ha fizikailag esetleg nem is, lelkileg egész biztosan. Az együvé tartozás tudatáról, egy felülmúlhatatlanul erős közösségi érzésről beszélek.” (Komáromi Gábor)

Mivel a fennállása 121. évét ünneplő DVSC-től megkerestek és felkértek arra, írjak pár sort a klubtörténelemmel kapcsolatosan, örömmel teszek eleget a felkérésnek. Úgy gondolom, felesleges bemutatkoznom, az idősebb lokisták nemzedéke ismerhet, az ifjabb generáció képviselői talán nem, de annak tagjait nem akarom terhelni a magam körül futott tiszteletkörökkel. Legyen elég annyi, hogy 1971 nyara óta (amióta a Cívitasban élek) vagyok otthon a piros-fehér táborban, egyik alapítója voltam a néhai Red Front DVSC-nek, majd a Red Veterans DVSC-nek is, melynek napjainkig a tagja maradtam.

2006 óta adok elő futballtörténelmet a Debreceni Egyetemen, az előadásaim egyik része az egyetemes és honi szurkolói kultúra históriájával foglalkozik. Az utóbbi években a megnövekedett szabadidőmben e témákban kutattam, és bizonnyal nem teljesen felesleges, ha most szeretett klubunk múltjával kapcsolatosan megosztom az olvasókkal gyűjtőmunkám eredményeit. Korábban gyakorta értek cikkeim és könyveim miatt kritikák, amelyek jelentős része azt fejtegette, hogy bizonyos eseteket kitaláltam vagy kiszíneztem, ezért úgy döntöttem, hogy valamennyi itt idézett tudósításhoz megadom a forrásokat. Ha valakit izgat a dolog, felkeltettem vele az érdeklődését, már megérte a vállalkozásom, és az általam közölt nyomon esetleg el is indulhat. Az alant kronológiai sorrendbe szedett hírfolyamban tehát az egyesület egykori híveivel foglalkozó újságcikkrészletekkel találkozhatnak azok, akik megtisztelik a figyelmükkel.

Bevezetőmhöz még annyit fűznék hozzá, hogy a korabeli sajtóban a „paleoultrák” szinonimái ezek voltak: selejtes csirkefogók, alávaló csibészek, izgága csendháborítók, kültelki apacsok, rosszarcú suhancok, alpári alakok, mihaszna kapcabetyárok, alantas ördögporontyok, kiállhatatlan jasszok, állóhelyi csőcselékek, turbulens elemek. Az egyszerű nézőket sokáig közönségként, meccslátogatóként, érdeklődőként, esetleg idegen szavakkal törzspublikumként, a német eredetű szóval drukkerként, illetve fanatikusként említették. A szurkoló kifejezés mai értelemben használva bizonyos Zombory-Fodor Miklós javaslatára 1931. október 18-án bukkant fel először a Nemzeti Sport cikkében. A fogalom eredetileg folyamatos melléknévi igenév volt, amely aztán köznevesült: tudniillik az a „szurkoló” sportrajongó, aki a mérkőzésre szóló belépőjegyéért hajlandó a pénztárban bizonyos összeget kifizetni, azaz leszurkolni.

Gyakran lehet hallani, itt-ott olvasni, hogy „bezzeg a múltban nem így volt, hanem minden honi pályán rend, nyugalom és békesség honolt”! Valóban?

1925. február 15. MTK–DVSC 2:0. Üllői út. „Senkey II-t és Nádlert kővel dobálta meg játék közben az Üllői úti pálya publikuma. Az MTK-ban nagy felháborodást keltett ez a még külföldön is szokatlan viselkedése a közönségnek.” (Nemzeti Sport 1925. február 18.) A ferencvárosi drukkerek voltak az elkövetők, de a soraikban pár Budapesten élő debreceni is felbukkant. Mindkét gólt a nemzetközi klasszis Opata (Ormos vagy Patai) Zoltán szerezte a meccs elején, utána viszont kiválóan védekezett a Vasutas. Ha azt írom, hogy a kék-fehérek tíz (!) sokszoros válogatottal álltak fel, közöttük ott volt a szupersztár, minden idők egyik legjobb magyar futballistája, Orth György, akkor biztosan helyén tudják kezelni ezt az eredményt.

1925. október 18. NYKISE–DVSC 1:2. A második félidő 31. percében verekedés miatt félbeszakadt. (Sporthirlap 1925. október 19.) A debreceniek szerint a nyíregyházi „sportszerűtlenül viselkedő, fanatikus közönség (…) a pályára szaladt és a bíróra és a DVSC csapatára támadt…” Polaneczky I Bélát botokkal kergették meg, aki a közeli kukoricásba volt kénytelen menekülni. „A rendőrök kihúzott karddal csináltak rendet és kísérték Polaneczky I-et az öltözőbe.” (Sporthirlap 1925. október 20.) „Nyíregyháza a DVSC-t okolja a vasárnapi botrányért.” (Sporthirlap 1925. október 22.) Polaneczky I Béla éppenséggel nem a nyúlszívűségéről volt híres, nem ijedt meg a saját árnyékától, elég sokszor kiállították durváskodásért vagy kakaskodásért. Az öccse, Polaneczky II János volt ennek a korszaknak a legtechnikásabb DVSC-támadója.

1927. augusztus 28. Bocskai FC–Ferencváros 0:3. DVSC-pálya, 6000 néző. Helyi nézőrekord született Debrecenben. (Nemzeti Sport 1927. augusztus 29.) A profi Bocskai FC-nek annyi köze volt a DVSC-hez, hogy utóbbi lett az előbbi anyaegyesülete, mivel a korabeli törvények új civil szerveződések létrehozatalát rendkívüli mértékben megnehezítették. A már létező DVSC volt tehát ama bizonyos kiskapu vagy mentőöv, kinek hogy tetszik. Ráadásul a régi Nagyerdei Stadion elkészültéig (1934 júniusáig) a Vasutas Diószegi úti pályáját bérelték a búzavirágkék-aranysárga színű tizenegy számára annak vezetői.

1928. május 13. Budai „33” FC–Bocskai 1:0. Üllői út, 10 000 néző. Különvonattal 400 Bocskai-drukker érkezett a fővárosba, akik között 60 nyíregyházi szurkoló is volt. (Nemzeti Sport 1928. május 13. és Nemzeti Sport 1928. május 14.) Ma már egészen furcsán hat, hogy a hajdúsági hivatásos labdarúgók mennyire népszerűek voltak Nyíregyházán is, ellenben a szabolcsiak a többi debreceni alakulatot (DVSC, DTE, DEAC, DKASE, DMTE) már akkor sem kedvelték, sőt…

1930. október 19-én „(…) Botrány volt Nagykállóban, ahol az NSE ugyan győzött, de a meccs végén megverték Pálinkást, a DVSC játékosát, akit csak a csendőrök tudtak megvédeni a feldühödött tömegtől.” (Debreczen 1930. október 21.) A hazaiak 3:1-re nyertek a KLASZ I. osztályában.

1935. március 10. Bocskai FC–Ferencváros 0:1. Debrecen, 3500 néző. „A ragyogó napsütésben üdén fénylő zöld gyep a vakító fehér vonalakkal, a futballpályát övező vörös salakpálya, a nézőtéren a kék-sárga tribün olyan színpompás képet nyújtott, amilyent hiába keresünk Budapesten.” (Nemzeti Sport 1935. március 11.) A mérkőzés után a mintegy 500 fős tömeg kövekkel és féltéglákkal dobálta meg Gombos Géza bíró, valamint a partjelzői, Zimmermann és Steiner taxiját. A szélvédő betört, a brutális támadás következtében mindhárman megsérültek, pedig 38 rendőr ügyelt arra, hogy ne legyen botrány, mégis az lett. A bántalmazott játékvezető leszögezte: „A jelentésemet megteszem az illetékesek előtt, de meggyőződésem, hogy a Bocskai vezetősége és komolyabb szurkoló elemei teljesen távol állottak ettől az incidenstől.” (Nemzeti Sport 1935. március 11.) A bíróverésre készek egyike mondta: „Itt még nem ismerjük a terepet! Eddig csak a DVSC-pályán fejlődtünk néha »rajvonalba’« a meccs után, de ez a terep még új, a stadionban most volt először szó arról, hogy »meg kellene verni a bírót«…” (Nemzeti Sport 1935. március 12.) Egyáltalán nem újsütetű jelenség a debreceni fanatikusok fővárosellenessége. Budapesten már az 1920-as, 1930-as években is állandóan gúnyolták, csepülték, „hortobágyi csikósoknak” titulálták őket, ezért aztán a Fradi, az Újpest és a Hungária nem várhatott szimpátiatüntetést tőlük sehol. A Bocskai táborát Sárgatölcséreseknek hívták, a Vasutasét DVSC Klikknek, s bár a két brigád nemigen állhatta egymást, de a „pesti urak” ellen rendre felvonultak a bocskaistákat erősíteni a markos vagongyári melósok.

1945. október 7. DVSC–Herminamezei AC 4:4. Debrecen, 4000 néző. „A közönség hevesen tüntet a játékvezető ellen, nézők rohannak be a pályára. Pár percig tart, amíg a rendőrök rendet teremtettek.” (Nemzeti Sport 1945. október 8.) „A mérkőzés végén a rosszul bíráskodó Szőkét a közönség egy része sokáig várta, hogy »törlesszen« a DVSC kárára történt ítéletei miatt.” (Néplap 1945. október 9.) Mi volt a sporttárs bűne? Két jogtalan tizenegyest fújt be a HAC-nak, 4:4-nél a végén nem adta meg Szabó teljesen szabályos gólját. Egyébként a fővárosiaknál olyan csillagok tündököltek, mint amilyenek Hidegkuti Nándor, Pázmándy Sándor vagy Lázár Gyula voltak. A jeles trió tagjai összesen 120 alkalommal viselték a címeres mezt.

1946. december 18. DVSC–Újpest 3:3. Debrecen, 4000 néző. A mérkőzés folyamán Bárány Lajos bőrkereskedő bírálta a vendégeket a durva játékukért. „Erre a mellette ülő újpesti szurkolótársaság megtámadta Bárányt, akit a levegőbe lendülő öklök formálisan kiütöttek. Egyik szőke, magas termetű fiatalember, újpesti szurkoló, aki egyébként az UTE csapatának aktív versenyzője, Bárány feleségének fejéről a turbánt lekapva, haját tépdeste. (…) A rendőrség leigazoltatta a verekedőket, és megindult az ügyben az eljárás.” (Debreczen, 1946. december 20.)

1947. augusztus 8. „A MATEOSZ nagy szurkolótáborral, autók seregével érkezik Debrecenbe…” A fővárosiaknál pályára lépett Grosics Gyula és Zakariás József, az Aranycsapat két későbbi ásza is, ám hiába, mert a DVSC nyert 3:2-re. (Debreczen 1947. augusztus 12.)

1948. november 21. Diósgyőr–Debreceni VSE 3:1. Az NB II Keleti csoportjának rangadójára mintegy 300 különvonatos debreceni utazott el. (Debreczen 1948. november 24.) A DVSE a DVSC-nek volt egy darabig a neve.

1949. április 20. „Megalakul a D. Lokomotív baráti köre. Akik részt akarnak venni a csapat támogatásában, ma este 8 órakor jelenjenek meg Pellesnél (a Tip-Top sörözőben).” (Tiszántúli Néplap) A D. Lokomotív a DVSC akkor használatos neve volt, a csapat akkortájban piros-feketébe öltözködött. Különben a klubnak már az 1920-as és 1930-as évtizedben is volt egy szurkolói tömörülése, s amint ez a jelvény bizonyítja, a DVSC Klikk nevet viselte.

1953. március 22. Debreceni Honvéd–Debreceni Lokomotív 2:1. Nagyerdei Stadion, 10 000 néző. Félbeszakadt. A második félidő 38. percében a Honvéd egyik védője kezezett a 16-oson belül, de a bíró szögletet ítélt. „A közönség egy része helytelenül és sportszerűtlenül betódult a futópályára. A Honvéd kapuja mögé nyomult, szidalmazta a játékvezetőt és a 11-es megítélését követelte. Mivel a D. Honvéd rendezői a rendet nem állították helyre, Tausz játékvezető lefújta a mérkőzést. (…) A közönség egy részének minősíthetetlen magatartása azt bizonyítja, hogy sportköreink még mindig nem fordítanak megfelelő gondot a közönség nevelésére. Pedig mennyi lehetőség van erre. Szervezzenek a debreceni sportkörök szurkológyűléseket, helyezzenek el a sportpályákon a közönséget figyelmeztető, nevelő hatású feliratokat, a mérkőzések szüneteiben vagy a mérkőzés előtt hangosbeszélőn keresztül szóljanak a szurkolókhoz és neveljék őket. Szocialista sportunk építéséből a szurkolóknak is ki kell venniük részüket, éppen ezért fokozottan szükség van az eddig elhanyagolt, sok sportvezető által lebecsült oktató, nevelő munkára. (Néplap 1953. március 24.) Itt azonban nem ért véget a történet, a bajnokit újra kellett játszani a semleges Nyíregyházán, ahol 6000 néző előtt (ebből nagyjából 3000 érkezett Debrecenből) a Loki 3:2-re nyert a katonák ellen. (Néplap 1953. április 17.) Azt felesleges hangsúlyozni (mint ahogyan a korabeli tudósító sem tette), hogy a Szabolcsba átruccant drukkersereg nem a „bakák”kedvéért vállalkozott az utazásra.

1955. november 20. Debreceni Törekvés–Perecesi Bányász 0:2. Debrecen, 3000 néző. „A közönség elkeseredésére jellemző volt, hogy egy része – látva a D. Törekvés gyenge, lelkesedés nélküli játékát –, a Perecest biztatta, sőt voltak olyan debreceni szurkolók, akik igen sportszerűtlenül és elítélendő módon a mérkőzés befejezése előtt az állóhelyen fáklyát gyújtottak.” (Néplap 1955. november 22.) 1955-ben pár hónapig Debreceni Törekvés volt a klub neve, majd hamarosan visszavette a DVSC nevet. Abban az időben a meggyújtott papírfáklyákkal azt kommunikálták a drukkerek, hogy ég a csapat, mint a rongy. A hazai kudarc miatt ez a gesztusuk „lángoló bírálat” volt a debreceni futballisták felé.

1957. december 25. Nyíregyházi Építők–DVSC 0:1. Nyíregyháza, 4500 néző. Az őszi első DVSC-t ezernél több híve kísérte el. A vendégeket megkettőzött rendezői gárda várta. „A debreceni szurkolók egy táborba gyűlve biztatták csapatukat.” (Népsport 1957. december 28.)

1958. szeptember 21. DVSC–Kecskeméti Dózsa 2:1. Debrecen, 7000 néző. A 85. percben Kerepesi beletalpalt a hazaiak játékosába, Farkasba, Gere játékvezető kiállította a kecskemétit, ám az vonakodott lemenni. Dulakodás kezdődött, amelybe néhány debreceni szurkoló is beleavatkozott. A bíró ekkor lefújta a meccset. (Népsport 1958. szeptember 22.) Utóbb a fegyelmi bizottság a két pontot a Dózsának ítélte, mert állítólag az egyik partjelzőt inzultálták, így tehát a renitens bajkeverői fosztották meg veretlenségétől a Lokit.

1961. augusztus 6. DEAC–Nyíregyházi Spartacus 0:0. „Különvonattal és különféle járműveken igyekeztek Debrecenbe a nyíregyházi szurkolók, hogy buzdítsák csapatukat a DEAC elleni mérkőzésen. Így esett azután meg, hogy 7000 szurkoló gyűlt össze az NB II-es mérkőzésre. Volt is olyan hangpárbaj a két szurkolótábor között, hogy a Nagyerdő madarai nyilván csodálkoztak: miért e nagy vihar, hisz a DVSC kiesett az NB I-ből?” (Nemzeti Sport 1961. augusztus 10.) Azért volt fergeteges a hangorkán, mert a lokisták kimentek biztatni a Szpari ellen az egyetemieket. (Professzor dr. Nyirkos Istvánnak, a DEAC örökös tiszteletbeli elnökének a visszaemlékezése)

1962. október 9. „Vasárnap délben szegediek beszédétől volt hangos a debreceni utca, mintegy 1000 szurkoló kísérte el a Tisza-parti városból kedvenc csapatát. Kereplőkkel, »Hajrá, Szeged!« feliratos kék-fehér zászlócskákkal vonultak ki a Nagyerdei Stadionba.” (Hajdú-bihari Napló 1962. október 9.) Nem is utaztak el feleslegesen a Hajdúságba, mert a SZEAC 2:0-ra nyert a DVSC ellen. Nem mellékesen október 7-én 16 000 néző tekintette meg a mérkőzést.

A debreceni B-közép – ez a visszaemlékezések és a naplós illusztrációk alapján behatárolható – 1966-ban már működött. (Focivilág 1995. január 19.) Volt egy fából készült, termetes kereplője, olyan hangja volt, akár a géppuskának, kilométerekre elhallatszott a recsegése. (Tribün 1993. 2. szám) Egyfajta egalitárius szemléletmód jellemezte a pionírokat, akadtak ugyan hangadóik, de azok korántsem rendelkeztek akkora tekintéllyel, mint a későbbi ultracapók. A spontán, alulról szerveződő társaság hitvallását Kölcsey Ferenc Emléklapra című epigrammájának parafrázisával foglalta össze:

„Négy szócskát üzenek,

Vésd jól kebeledbe,

S fiadnak hagyd örökül, ha kihunysz:

A LOKI MINDEN ELŐTT.”

Sándor Mihály