A sereghajtó Kaposvár elleni pontvesztést követően nagyot fordult a világ a DVSC legendájával, Dombi Tiborral, aki a Debreceni Labdarúgó Akadémia U19-es gárdájának pályaedzőjeként a klub új vezetőedzőjétől, Kondás Elemértől kapott egy felkérést, hogy dolgozzon az első csapat szakmai stábjában.

Egyik pillanatról a másikra kaptál lehetőséget a DVSC felnőttcsapatánál, hogyan fogadtad a felkérést?

– Amikor Kondás Elemér felhívott a hétvégén, egyből éreztem, hogy nincs választási lehetőségem. Ha nyáron a nulláról indulnánk, és úgy kapok lehetőséget, kértem volna egy perc gondolkodási időt, de 91’ óta vagyok a DVSC-nél, nem mondhattam nemet ebben a helyzetben. Fiatalként nem akartam edző lenni, de a pályafutásom során több alkalommal is változott a véleményem ezzel kapcsolatban. Aztán ahogy telt az idő, egyre inkább azt mondtam, bármit hozhat az élet, és biztossá vált, hogy nem érdekelnek a focin kívüli dolgok. Negyvenhárom éves koromig futballoztam, és akkor kialakult bennem, ha egyszer szögre akasztom a cipőt, mindenképp tréner leszek.  Amikor megszereztem az edzősködéshez szükséges papírokat, csak abban gondolkoztam, hogy a DVSC kötelékében maradok. Játékosként természetesen nekem is volt egy edzői ideálom, és ismerem magam annyira, hogy nem lennék alkalmas erre a feladatra. Pályaedzőnek viszont jónak tartom magam, mondhatni, a szakmám csúcsát értem el azzal, hogy most a DVSC-nél dolgozhatok ebben a munkakörben.

Eddig a Debreceni Labdarúgó Akadémia U19-es csapatánál tevékenykedtél aktívan, mennyivel lesz másabb a munkád az első keretnél?

– Alap tényezőket remélhetőleg nem kell mondani a játékosoknak, hisz profi labdarúgókról van szó. Itt csak a szakma van előtérben, de az emberi dolgokkal ugyanúgy kell foglalkozni, mint egy 18-19 éves labdarúgónál. Persze lehet, hogy az U19-es korosztályban futballozók is felnőttek és sok csatát megéltek, de emberi, lelki segítséget és beszélgetést mindenki igényel. Amikor a pályafutásom végéhez közeledtem, idősebb játékos nem volt nálam a csapatban, de még negyvenévesen is jólesett, hogy az edzőmmel tudtam beszélgetni az élet dolgairól.

A DVSC első csapatában 437 bajnoki mérkőzésen léptél pályára. Mit gondolsz, a megszerzett tapasztalataidból mi az, amit most a leginkább át kell adnod a csapatnak?

– Mint mindenki, természetesen én is voltam az együttessel hullámvölgyben. Tavaly nagy sikert értünk el azzal, hogy harmadikok lettünk, most azonban a kiesés ellen kell játszanunk. Azt gondolom, ebben tudok segíteni, hisz mint mondtam, sok hasonló szituációt megéltem. Már beszéltem egy-két játékossal, elmondtam, én hogyan dolgoztam fel azt, amiben most ők vannak. Lehet, hogy sok sablont és közhelyet fogalmaztam meg, de igazak voltak, hisz a saját életemből vettem a példákat. Most az a legfontosabb, hogy mindenki magával foglalkozzon, és úgy csinálja a dolgát, hogy a csapatnak legyen jó. Ha sikerül, a vezetők, az edzők és a szurkolók is észreveszik. 

Mit jelent számodra, hogy a DVSC első csapatánál dolgozhatsz? 

– Mint említettem, számomra ez a csúcs. Nincs vágyam máshová elmenni, a mostani eszemmel azt mondom, mindig Debrecenben maradok. Nagyon szeretném, ha bent maradnánk az első osztályban, ez a legfontosabb jelen pillanatban. Továbbá jó lenne elérni, hogy az emberek szeressenek meccsre járni és újra nagy tömeg legyen a stadionban. Jó lenne edzőként is átélni azt, amit játékosként már sikerült.

Halmai Balázs