Sorozatunkban olyan egykori kiváló játékosainkra tekintünk vissza, akik rendkívüli népszerűségre tettek szert a DVSC labdarúgóiként. Megtudhatjuk, visszavonulásuk után hogyan boldogultak mindennapjaikban, és miképpen viszonyulnak a mai modern futballhoz, mit ajánlanak a jövő nemzedékének.

A jelenleg 68 éves Menyhárt Ernő Budapesten született, a DVSC-ben összesen 199 bajnoki találkozón és 5 nemzetközi kupamérkőzésen játszott 1977-től 1983-ig. Az első debreceni meccsén rögtön betalált, a több poszton is bevethető játékos jellegzetes cseleket mutatott be, amelyet „Menyus-csel”-ként ismert a publikum. A szurkolóknak hamarosan egyik kedvence lett, rigmusokat alkottak róla, de napjainkban is sokan emlegetik még Debrecenben.

Miért választotta egykor a DVSC csapatát?

– Egy egészen kalandos úton kerültem Debrecenbe. Mikor a kötelező katonai szolgálatot töltöttem, a Kossuth-Kelet SE játékosaként a DVSC ellen is megmérkőztem, majd ezt követően sokan hívtak a másodosztályban szereplő debreceni csapathoz. A leszerelés után végül az NB I-es Rába Vasas ETO-t választottam, ahol a következő évben három fegyelmi vétséget elkövettem (engedély nélkül megnősültem, nem vettem részt a május 1-jei felvonuláson, valamint lejárattam a klubot azzal, hogy reggelente az újság olvasása mellett sokszor zacskós kakaóval zsemlét fogyasztottam és úgy mentem edzésre). Ezt követően távoztam Győrből és úgy alakult a pályafutásom, hogy 1977 nyarán a szókimondó író, Végh Antal által a cívisvárosba utaztam, a továbbiakban pedig ott bizonyíthattam. A Rába ETO-nál ugyan bezárult egy ajtó, de egy újabb tárult felém Debrecenben, ahol életem legszebb hét évét tölthettem.

Több, mint 200 hazai és nemzetközi találkozón szerepelt a Loki mezében. Mely mérkőzéseket idézi fel a legszívesebben?

– A Szolnok ellen játszottam az első bajnoki összecsapást, amelyen gólt is lőttem, de az is emlékezetes maradt számomra, mikor 1979. június 3-án a DVSC-Nyíregyháza rangadón 25.000 tomboló szurkoló előtt 2-1-re nyertünk a Nagyerdőn. 1979 augusztusában a Vasas ellen játszottam le az első NB I-es találkozómat a piros-fehér szerelésben, ahol közel ugyanennyien foglaltak helyet a lelátón és 4-1-s győzelmet arattunk. 1983-ban, mikor a Vasas otthonában léptünk pályára, Kiss László válogatott center ellen nekem kellett védekezni. A meccset követően az újságban 9-es osztályzatot kaptam. Kovács Ferenc, a DVSC akkori edzője hasonlóan értékelt, amely nagyon jólesett. Ezen kívül 1979-ben a Lokival egy teremlabdarúgó-kupán a legjobb játékosnak választottak meg, ezt mondanám talán karrierem csúcspontjának.

Milyen erények jellemezték játékát? Ha tehetné, mit csinálna másképp?

– Viszonylag későn kezdtem el futballozni, utólag úgy gondolom, hogy a játékom stílusa szerint az egész pályafutásom alatt egy klasszikus kispályás-labdarúgó voltam. A szurkolók által faragott rigmusok azért születtek, mert egy nagyon jól cselező játékosnak számítottam a mezőnyben, a grundon tanult cseleket ma is szívesen megtanítanám bárkinek. Ezek látványosak voltak a nézők számára, de az edzők rendesen bosszankodtak, mikor nem passzoltam a társaimnak. Utólag felelevenítve, a cselek és passzok ügyesebb kivitelezésénél mentálisan talán még fejlődhettem volna. A közelmúltban egy szurkoló említette, hogy soha nem felejti el, mikor a tizenhatostól a félpályáig fejeltem ki a labdát. Egy másik ismerősöm pedig az 1979-es nemzetközi tornára emlékezett vissza, mikor egy olyan cselt mutattam be egy román balhátvédnek, aki talán még most sem tudja, hol a labda.

„A Menyus, az Ernő, a gólözön ma eljő” – skandálta éveken át a DVSC mérkőzései előtt a debreceni B-közép. Mindezt jelzi, hogy a közönség nagy kedvence volt. Milyen viszonyt ápolt velük?

– 1977 nyarán a Vágóhíd utcán egy nemzetközi felkészülési tornán szerepeltünk, az első mérkőzést egy osztrák csapattal játszottuk, de a 70. perc körül lecseréltek a pályáról. Fáradtan, csapzottan felültem a lelátóra és onnan néztem a hátralévő játékidőt, közben pedig hallottam a szurkolóktól, hogy a 8-as mezszámú játékosról beszélnek, amely nevezetesen én voltam. „Miért kellett őt idehozni?” – hangzott el néhány nézőtől ez a mondat. Habár ez volt az első emlék, amelyet a debreceni közönségtől kaptam, mégis varázslatos hét esztendő vált belőle. Hazai pályán minden alkalommal zseniális volt abban a közegben pályára lépni, de a „B-közép” Nagykanizsától Pécsen át Békéscsabáig elkísérte a csapatot káprázatos hangulatot teremtve. A több ezer debreceni szurkoló közül Csonti barátsága állt legközelebb a szívemhez. Fantasztikus volt, mikor villamossal mentem ki a Nagyerdőre és aznap délelőtt az egész város együtt lélegzett a csapattal. Megható, ahogy egy-egy győztes meccs után a lányom a karomban riadtan bújt hozzám, mivel a „Kis Menyus, Kis Menyus”-t kiáltották körülöttünk. Ahogy mentem haza a Péterfia utcán a piros-fehér zászlós, boldog szurkolókat tekintettem meg. Ez remek élmény, mai napig jólesik a Debrecenben kapott szeretet, megtiszteltetés volt a DVSC-ben futballozni.

Most egyébként merre él és miben tevékenykedik?

– Jelenleg Sopronban élek, ha tehettem volna az egész életemet Debrecenben töltöttem volna, de ma is visszahúz a szívem és igazából oda tartozom. A tehetségem révén mindent elérhettem volna, aztán mindent elveszítettem, amelyben a legfájdalmasabb dolgok is beletartoznak. Az emlékeim továbbra is kedvesek számomra, de a jelen viszonylag nehéz, mivel az unokáim, a lányom és a fiaim is Ausztráliában élnek. Egy modern, interneten keresztül is helytálló édesapának és nagypapának vallom magam, de most, karácsony idején még jobban hiányoznak. Bár nyugdíjas vagyok, a karácsony előtti két hétben fenyőfát árusítottam, az összegyűjtött pénzből pedig ajándékot küldök az Ausztráliában lévő családtagjaimnak. Jó érzés értük dolgozni, ezáltal szép lett az ünnep. 

Ahogyan már említette, az 1978/1979-es bajnokságot követően feljutott a csapat az NB I-be, most a DVSC-re hasonló feladat vár. Milyen különbséget vél felfedezni az akkori és a mostani csapat között?

– Akkor a Nyíregyházával rivalizáltunk, azóta teljesen átrajzolódott a futballtérkép, úgy érzem egykor a futballban sokkal több érzelem rejlett. Manapság talán a matematika irányába csúszott el a futball, teljesen pénz-orientálttá vált, az identitás pedig megszűnőben van. Herczeg András munkáját nagyon tisztelem, a régi időket megidézve most is számos saját nevelésű labdarúgó lép pályára a DVSC színeiben. Velük szemben talán a közönség is elnézőbb, de jobban mellettük is állnak. Ma is csodálatos érzés, mikor a mérkőzést megelőzően az egész város a csapatnak drukkol és egy győztes meccs után a szembejövő debreceni emberek gratulálnak.

Mennyire követi figyelemmel a DVSC jelenlegi mérkőzéseit?

– Az előző szezon utolsó fordulójában én is kilátogattam a Nagyerdei Stadionba és élő szemtanúja voltam a kiesésnek, rendkívül szomorú voltam a lefújás után. Ennek ellenére szerintem a debreceni futball csodálatos marad addig, amíg a DVSC-nél él a lokálpatriotizmus. Ahogyan Sándor Tamásék idejében, úgy most is minden pillanatban szorítok a Loki sikeréért. Szerencsére Debrecenben igazán szeretik a futballt, sok rajongóra támaszkodhat a klub.

Végezetül mit üzen a Loki-drukkereknek a következő esztendőkre?

– Azt kívánom, hogy olyan kiváló játékosok futballozzanak a csapatban, akik átélik és megköszönik a szurkolók szeretetét. Továbbra is szeretnék még sokat hallani a varázslatos hangulatú debreceni publikumról és legyen mindenki büszke arra, hogy ennek a nagyszerű klubnak akár labdarúgóként, akár szurkolóként részese lehet – zárta a beszélgetést az egykori közönségkedvenc cselgép, Menyhárt Ernő.

Tóth Huba